Először csak azt vettem észre, hogy hideg van. Éreztem, hogy a furcsa közeg megváltozott. Nem, nem helyes így. Észrevettem, felfogtam, érzékeltem a közeget magam körül. Éreztem a hideget is. Még nem fáztam, csak tudtam, hogy hideg van. Ráeszméltem, hogy levegőt lélegzek, és hirtelen nyilvánvaló vált, hogy el fog fogyni. Amíg ezzel nem törődtem, nem volt rá szükségem. Ameddig nem vettem észre a hideget, addig nem fáztam. Arra gondoltam, a szememmel látok. És kinyitottam. Éreztem a csontjaimon az izmokat, világossá vált, hogy akarattal tudom mozgatni őket. Amint ez kiderült, fáradni kezdtem. Előtte nem éreztem fáradtságot, nem is létezett, így végtelennek tetszett minden.
Hol kezdődik a matematika? Mennyi rovátkát kell húznunk a számegyenesen, ahhoz, hogy a matematika összes szabályrendszere, minden tétele, minden axiómája létrejöjjön?
Kettőt. Először a nullát, aztán az egyet. A kettő közötti távolság meghatároz mindent: még azokat a paradoxonokat is, amik kétségbe vonják a matematika egyes területeit.
A matematikában demokrácia van. Egy tökéletes szabályrendszer, ami megtűri a rendszerellenes formációkat. Tökéletlen. Tökéletes. Az egy óta, mióta megalkottuk az egyet, mint fogalmat, ami pontosan egyel több a nullánál, a matematika készen volt. Mikor először éreztem a hideget, attól fogva a rendszer adott.
Ez nem lehet predesztináció. Csak maga a struktúra van készen. Lehetek benne kevés is.
Nem látom még a határokat, de már szeretném szétfeszíteni. Soha nem láthatom meg őket, amíg látni szeretném. Vagyis, amíg azt gondolom, hogy vannak, addig nem érhetek a közelükbe. Amikor viszont belátom, szertefoszlanak.
Mi volt a hideg előtt?
Egyik hajnalban felriadtam, hirtelen nem tudtam, valóban felébredtem-e, vagy még mindig a saját fejemben vagyok. Rémisztő volt, magam látni kívülről. De nem éreztem hideget. Végtelen nyugalom öntött el, mert tudtam, hogy még idebenn vagyok. Ez állhat a legközelebb ahhoz.
Nem akarom érezni, ahogyan átjárja a sejtjeimet. De ez nagyon rossz út. Már megint akarok valamit. Azt akarom, hogy ne akarjam. Pedig ahhoz, hogy ne érezzem, hagynom kell, hogy magáévá tegyen. Nem tehetetlenül szemlélni, tűrni, hanem hagyni.
Érzem magam. Ez kézzel fogható korlát. A létezésünk legalapvetőbb, meztelen lenyúzott rétege is fizikai. Valós. Pusztulóban lévő organizmusokat mozgatunk milliárdnyi aprócska impulzussal. Élek. És ez ellen nem tudok tenni semmit. Csak érzem a hideget, és felfordul tőle a gyomrom.
