- Mi van akkor, amikor valaki meghal? Mi történik vele?
Apám bármit felelhetett volna rá, s igaz lett volna. Igaz, mert ő mindent tudott. Tudta, hogyan kell megmosni a fogamat, tudta, hogyan jön a hang a hangszóróból, tudta, milyen érzés, ha megnyalom a távirányítóban lévő elemet, nem félt a sötétben, és felérte a villanykapcsolót. Eleget tudott a világról, s ha kérdeztem megfelelt rá.
Megértettem, hogyha valaki meghal, soha többé nem beszélhetek vele. Hogy a teste elporlad, és ő megszűnik létezni, élni. Utána nem fáj neki. Ez fontos volt számomra. Miután meghalunk, már nem fáj. Ez megnyugtatott.
- Én is meg fogok halni?
- Igen.
Akkor nem kérdeztem rá mennyre és pokolra. Engem három-négy évesen nem foglalkoztatott Isten, mert nem volt világos összefüggésben a halállal.
De apám válaszában nem csak az volt meghatározó, hogy őszintén felelt, hogy megtisztelt engem, néhány éves leányát.
Az igazság első pillanata akkor jött el, mikor azt kérdeztem:
- Honnan lehet mindezt tudni?
- Nem tudhatjuk biztosan.
