Itt már összehúzza az októbert a tél, már be- bekúszik a bőröm alá, mikor kiveszem a zsebemből a kezemet. Olyan ez a tél, mintha tömörebb lenne, mint korábban. Nehéz benne járni-kelni. Sűrűbb a hidege. Mint mikor a térdig érő vízben nehéz futni.
Folyton gomolyog a füst a szobában, a nagy pulóverek alatt elvész az alakom. A hideg napokon érezni a levelek nedves, földes szagát. Halottak napja lesz, eszembe jutott, mikor ma leszálltam a villamosról a temető főbejáratánál. Tavaly éppen este jöttem haza ilyenkor, és ahogy benéztem a temetőbe, láttam, hogy száz meg száz síron égnek a kis fülkelángok.”A halottak apja”. D legújabb verse.
Aztán megint ülünk a matracon, és szavakkal végzünk lobotómiát. Eltelik ez a nap is. Eltelt tegnap is. Sárgulunk a hidegben, ázunk a tetőn, elfáradunk és leülünk. Egy kis dombra lecsücsülünk.
