Mikor felszálltam a villamosra, még esett az eső. Késő éjjel értem haza, nem láttam ki a kocsi ablakán, mert csupa pára volt. Leszálltam a kihalt megállóban, csend és hóesés fogadott. Nagy pelyhekben, hogy biztosan megmaradjon. Tudtam rögtön, hogy ez olyan fajta.
Ülök a matracon éjjel, nézem a narancssárga eget, ahogy ömlik a hó, mintha egy hatalmas sütemény felszínén élnénk. Olyan, mint egy horrorfilm: tudom, hogy fikció, mégis borzongat.
Amikor tavaly leesett az első hó, éppen moziban voltam. Egyszerű téli időjárás volt, hideg, és száraz. Mikor kijöttem térdig ért a hó, s egyre csak esett. Abban a pillanatban felhívtalak, tudtam, hogy rá fogsz érni, tudtam, hogy te is velem akarsz most lenni.
A Moszkva téren ültünk egy hatalmas ablak mellett, dumáltunk mindenféléről, de igazából a havat néztük, és megint egy kicsit boldogok voltunk, meg büszkék is, amiért néha meg tudjuk állítani az időt. Hogy képesek vagyunk rá.
Menjünk szánkózni. Jó.
Felmentünk hozzád. Felöltöztél egy nevetséges ruhába. Negyven percet vártunk a villamosra. Énekeltünk és boroztunk. A tompa csend elnyelte a hangunkat. Sárga volt az ég. Sárgák voltak a fények az utcán, az ablakokban, a fákon körbefutó karácsonyi díszeken. Sárgán villogtak a jelzőlámpák is. Sárga volt a villamos, a villamoson az ülések, meg a korlát. Talán az arcod is sárgán fénylett. Lehet, hogy sárga a boldogság.
Hajnalig szánkóztunk, aztán elaludtam a kanapén.
Leesett az első hó. A múlt héten beszéltünk először igazán megint.
Vasárnap van. Jöttem hazafelé; a kerület összes templomából kifelé járultak a hívek. Diszkréten, önszántukból. Pont olyan volt, mint az Ady versben, talán ő is villamoson ült, mikor írta.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.”
