Nem sok dologra emlékszem a régi lakásunkból. Vagyis nagyon sok mindenre, de azok mind összetettebbek annál, mint az olyan dolgok, hogy melyik polcon állt a televízió, vagy, hogy nagy volt-e a fürdőkád, vagy milyen függöny lógott a gyerekszobában. Persze, hogy nagy volt a fürdőkád, minden nagy volt, mert én kicsi voltam.
Olyan dolgokra emlékszem, hogy a konyhában érdekes mintázata volt a csempének. Fehér alapon piros foltok voltak, azért emlékszem rá, mert nem értettem. Emlékszem a hosszú előszobában elnyúló szőnyegre, kopott zöld színe volt, és téglalapok rajzolódtak ki rajta. Ez azért maradt meg, mert ha kisautóval játszottam rajta, ezek mindig házak voltak, amikre nem lehetett rámenni.
Emlékszem arra, hogy délutánonként besütött a nap a nagyobbik szoba ablakán. Ha árnyékban ültem, láttam a porszemeket úszni a levegőben. Erre azért emlékszem, mert igen-igen foglalkoztatott, hogy miért csak a fényben látszanak.
Emlékszem arra is, hogy rács volt az ablakon, mert a körfolyosós bérház negyedik emeletén laktunk. Szabad volt kiülni az ablakba, és olyankor mindig a Dunát néztem, nagyon izgalmas volt, ahogy lassan lement a nap a budai oldal mögött, és hosszú ideig mozgó aranyszínű sáv keletkezett keresztben a vízen. Furcsa volt, hogy mikor kinéztem, az utca nem olyannak tűnt, mint lentről. Határozottan tudtam, hogy lent a járda után van egy úttest, a másik szélén pedig villamos sínek futnak, azután korlát, és az alsó rakpart. Felülről azonban nem látszott sem az úttest, sem a járda, rögtön a sínek kezdődtek a ház tövétől. Persze, ha jobban kihajoltam volna, láthatóvá vált volna, de ezt az anomáliát akkor nem sikerült feloldanom.
Emlékszem, hogy az asztal lapjába belekarcoltam a nevem, és mikor apám rákérdezett, én voltam-e, letagadtam. Aztán bevallottam. Csak azt szerettem volna, ha az utánunk következő lakóknak hagyhatok valami nyomot. Azt hittem, ha valaki elköltözik valahonnan, akkor mindent otthagy, és egy másik lakásba megy, ahol van asztal, könyvek a könyvespolcon, és kenőcs a tubusban.
Egyszer azt mondtam vacsora közben, hogy néha kívülről szemlélem magam. Ezt úgy mondtam, néha úgy érzem, mintha a lelkem a fregolin ülne, és onnan nézne, ahogyan vacsorázom. Nem tudták mire vélni.
A szüleimnek volt egy közös dolgozószobája, két hatalmas deszkaasztal volt benne. Apámén mindig rend volt, sokszor babrált ott esténként. Anyámén hatalmas kupleráj volt, ruhák, és anyagok garmada, nem lehetett odaülni az asztalához. Egyszer mégis odaült, amikor a testvérem este azt mondta, a másnapi előadáshoz csíkos bíró-mellényre van szüksége. Akkor anyám odaült, és varrt neki egyet éjszaka.
Arra is emlékszem, hogy egyszer gorombán szóltam anyámhoz, mire ő azt mondta ez nem volt szép. És hogy sokféleképpen lehet őt szólítani, például anyukámnak, meg anyunak, meg anyának, mire én félbeszakítottam, és azt mondtam: meg úgy is, hogy szolga.
Leguggolt hozzám, és hosszan beszélt ezután, de egy szóra sem emlékszem abból, amit mondott.
Csak azt tudom, hogy abban a pillanatban, amikor kimondtam a szót, felfogtam a súlyát. Előtte nem.
Abban a pillanatban értettem meg a különbséget a fejünkben lévő dolgok és a külvilág között. Mármint, hogy két világ van. És hogy a kettőben mást jelentenek ugyanazok a dolgok, ugyanazok a szavak. És azt is, hogy néha ezzel nem vagyunk tisztában, míg egy dolgot át nem rakunk a másik világba, és ott hirtelen rá kell csodálkoznunk, mennyire másként hangzik.
Négy éves voltam, mikor ez történt, de még ma is sokat hibázok így.
