Hason fekszem az ágyon, a szomszéd ház fényes ezüst kéményeit bámulom. Nem jössz haza, jut eszembe, és elnyúlok a szemétből épülő dombokon.
Nélküled épül a házam.
Ugyanazok a tornyok most elefántcsontból vannak. Pedig nem máshogy fekszem itt: beledőlök a délutánba. Csak ne lenne ilyen üres a tér. Van benne egy csomó hely, bele is eshetek, s közben talán meg is ütöm magam.
De miért is ütném? Van nekünk valami elintéznivalónk egymással? (lehet, hogy haragosok vagyunk). Vagy csak félünk, tapogatózunk, nem merünk hinni a szemünknek.
Mert ezt a két kéményt tegnap még ezüstnek láttam, ma meg beleolvadnak a ködszínű égbe.
