Akkoriban úgy éltem, mint a századfordulós Budapesten; könyvtárba és kávézókba jártam – írni.
Folyton ősz volt, kötött fonalak között hordtam a meleget, néha felvettem a földről egy-egy szép bordó levelet, vagy sárgát, vagy olyat, amin jól kirajzolódtak az erek. Lepréseltem, és a szerelmemnek adtam őket, vagy rá gondoltam, ha kihullottak a könyvemből az ölembe.
Olvastam mindig, főleg olyan könyveket, amelyeken sötétebb a lap szélén a papír, és néha úgy ropog a gerincük, - hallom, hogy szakad a cérna – mint nagymamám nyög, ha lehajol, ujját megnyalva felcsippenteni egy darabka szöszt a padlóról.
Izgultam a szeles aluljáróban, mert buggyos zöld nadrág volt rajtam, s féltem, nem fogok tetszeni neki. Egy filmklubból jöttem épp, ahol rossz filmet vetítettek.
Volt az Astorián egy oszlop, lent a metróban, minden nap megérintettem rajta ugyanazt a mozaikot. Volt rajta egy kis dudor, mintha hibás volna. Szerettem volna látni, hogy az évek során lekopik.
Néha temetőbe jártam sétálni, sose gondoltam rá, hogy ott halottak fekszenek. Egy szép kert volt, kövekkel.
A nagymamám sírjához nem mentem ki soha. Gondolok rá minden nap. Miért vinnék virágot egy kő mellé, amire a neve van írva? Aligha hinném, hogy örülne neki.
Negyedik osztályban verset kellett írnunk Édesanyánknak. Elő kellett adni az anyák napi műsorban. Nagyon készültem rá, mert a versem jól sikerült, de nem tudtam elmondani.
A második sorban anyukámra néztem, és látni véltem, hogy sír. Nem sírt, csak én láttam úgy, s erre magam is sírva fakadtam. Visszaléptem a sorba, hüppögve énekeltem a „serkenj fel, kegyes népet”, a végén odaszaladtam hozzá. Odaadtam a verset leírva, mert mégiscsak neki szólt. Csak neki.
Az ölébe fúrtam magam, és megkérdezte, miért pityeredtem el.
- Hát, mert te is sírtál – feleltem.
- Én? Nem sírtam. – mondta, és láttam a szemén, hogy komolyan.
Elszégyelltem magam.
Tizenhárom éves voltam, mikor bevallottam a nagymamámnak, hogy dohányoztam már. Épp hazafelé sétáltunk, elkísért, mert hétfőnként hozzá mentem ebédelni. Mindig megkérdezte előtte, mit főzzön, és én rendeltem, mint az étteremben: spenótot, gombalevest, túrógombócot, káposztástésztát. Aztán franciára tanított, jobban, mint egy tanár – hiszen a kedvemre főzött -, pedig mérnök volt, az ég áldja meg, nem arra született. Olyan volt, mint én, vagyis, bárcsak hasonlítanék rá!
Hazakísért sokszor, hogy megvárja édesanyámat, (fél hatkor ért haza a minden nap a munkából).
Néha kérte, hogy segítsek lehúzni a csizmáját.
A konyhában beszélgettek, míg főzött, én hallgattam őket. Nevettek azon, hogy egyszer utánoztam a nagyapám, mert szerettek nevetni. Aztán hozzám fordult a nagymamám, hogy őt is biztos utánoztam már így, rajta, mutassam meg.
Kicsit tétováztam, nem akartam megbántani. Megálltam az ajtóban, megfogtam a félfát, előre nyújtottam a lábam, a levegőbe kicsit, s úgy mondtam, mintha ő mondaná:
- Na kapd le, mukikám!
Anyám a fakanalába kapaszkodott, nagymamám meg alig kapott levegőt, úgy röhögtek, visítva és gurgulázva, ahogyan nők csakis nők között nevetnek.
Erre gondolok, virág helyett.
