Vajon hogyan lehet kimutatni, hogy egy ember, akit szeretünk, a terhünkre van? Vajon hogyan lehet észrevenni, hogy egy embernek, aki szeret minket, a terhére vagyunk?
Abból például, hogy közelebb van a plafon. Rezdülnek a falak. Lassan olvadozik a fuga a csempék között. Repedeznek a dolgok. Szűkebb hellyé válik a világ. Mondjuk egy szoba, ahol addig az égvilágon bármi elfért, most néha levegőtlen. De ezt is csak akkor veszem észre, mikor nem tartom vissza a lélegzetemet. Néha a csendben feloldódik, ha hagyom, hogy te szórd bele. Aztán azt veszem észre, várok rá, hogy szórni kezdd. Aztán sóhajtok, és azt gondolom, nem csodálkozom rajta, hogy nem teszed.
Neked azért szűk a szobánk, mert kinéztél az ablakon.
És akkor látom, hogy egyre csak bámulsz, pedig kint is esik. Aztán betűröm a boxerem a fenekembe, megrázom előtted, és nevetek. Mindent feltettem: vicceltem. Ha nevetsz, szóródni kezd. Ha nem, akkor ebben a partiban vesztettem. Mostanában szoktam.
Te lassan gondolod, nekem gyorsabban kell döntenem. Kinézel az ablakon. Kimegyek az ajtón.
Vannak olyan helyzetek, mikor elindul valami, és a kezdet pillanatától fogva a vége felé halad. Erről mind ketten tudtuk, hogy ilyen, és így talán még jobban szerettük.
Nincsen semmi baj. Velünk sincsen semmi baj.
Nyitva hagyom magam után
