Várok.
Várom, hogy vége legyen a mai napnak.
Várom, hogy véget érjen a holnapi nap.
Várom, hogy rágyújthassak a következő cigire. Hogy lejárjon az album utolsó száma is. Várom, hogy mikor fogy el a fogkrém, mikor leszek éhes, mikor csattan a liftajtó, mikor vakkant a kutyám, fagy le a számítógépem.
Várom, hogy lefekhessek aludni, levegyem a melltartómat, mert szorít, várom, hogy nevessünk. És akkor, nevetünk, és akkor semmi nem számít. De közben is várok valamit. Várom, hogy mikor hagyjuk abba.
Várok a buszra, várok e-mailekre, várok napokra.
Nem akarok felszállni a buszra, nem akarom megkapni a leveleket, nem tudok mit kezdeni azzal, ha eljön a nap, amire vártam.
Az időt apró részekre szabdaljuk, az ételeket adagokba osztjuk, az italokat poharakba töltjük, minden mérhető, mindennek mértékegysége van, mindent át lehet számolni, viszonyítani, elosztani, kiegészíteni.
Mindent meg lehet számolni.
A kenyérről, amit uzsonnára eszem, meg tudom állapítani, hogy ma mennyi percet kellett dolgoznom érte.
A lekvárt, amit ráteszek, átszámolhatom kenyérbe.
Közös nevezőre tudom hozni őket.
Ezek a dolgok nem érdekelnek. Mégis egy négyzetrácsos világban kell élnem, ahol helyiérték szerint írjuk egymás alá a megfogható és a megfoghatatlan dolgokat. Megszámoljuk azt is, amit nem tudunk. Meghatározzuk, egy gyilkosságért ilyen, és ilyen körülmények között hány nap szabadságvesztés jár.
Azt mondjuk „elvesztegetem az időt”. Mintha az idő nem egy lenne. Attól, mert mérhetővé tettünk mindet, még nem véges.
Attól, mert nekünk véges idő jut ebben az életben, még nem tudjuk mérni, mert nincsen hozzá jogunk.
Szavakat alkotunk, hogy leírjunk dolgokat. Ez pont olyan, mint megszámolni az egyet. Ugyanannyira pontos, mint munkaórában kifejezni egy szelet kenyeret. Semmi értelme.
De mindig az a vége, hogy be kell látni, a világ eszerint működik. Az elmének szüksége van ilyen korlátokra, mert nem bírja felfogni az egészet. Csak ha már azt belátnánk, hogy nem bírjuk egyszerre felfogni az egészet, akkor máris közelebb járunk az egyhez.
Hogyan találjak meg egy kis részt, egy kis helyet a világban, ha nem bírok élni a fojtogató részletektől? Nagy igyekezetünkben nanotechnológiával aprítjuk a világot, pedig az anyag egy, és csak játszik velünk. Vizsgáljuk az aprót, mert a nagyot nem vagyunk képesek felfogni.
A macska hanyatt fekszik az erkélyen, és alszik. Mellső mancsait kitárja, fejét hátraveti, hangtalanul lélegzik, a bajsza néha rezzen. Bölcsebb nálam.
