punettes

teszkóban

nivea sampon és borotvahab,
colgate whitening (egy darab)
vágott saláta, hozzá hagyma,
egy doboz koton, hogy ne hagyj ma.

        Mintha hatalmas sziklák törnének ketté,

megreped az ég és bőg, kisül.

Te meg hallgatsz,

talán, mert nincs egy jó szavad.

Nekem lenne. De méltó-e arra,

hogy meghallgasd?

Nemmel felesz – ha felelnél -, de nem felelsz.

Én csak állok, néha utálok,

mert én vagyok az (első) utolsó mind közül.

Egy csöpp a kisujjamra hullik, ez az első.

De én már belefáradtam.

Szóval az utolsó is.

 engem anyaszült meztelenül
anya szült meztelenül
ahogy a Kisjézust.
olyan jó voltam még akkor,
lehettem volna én is az.

mi volt az első, és mikor
ki emlékszik arra már
csak tudom, az vagyok.
de kitől kell kérni érte,
és ki adja a bocsánatot?

mind a nyájban jézusok vagyunk
bűnös kisdedek

Konfikció, blézer.
Gondolatok, Blaise P.
A próbafülkében szól a blues.

 Írnék többet, de nem lehet, én csak úgy kapom a netet, kölcsönbe, mert itt-ott van az életem, szétszórt alkatrészeken. Hát mondom... csütörtököt mondok. Ha nem jó, megmondod.

ide már. 

Tojáshéj.

Hőmérsékletkülönbségre megreped.

 Akkoriban úgy éltem, mint a századfordulós Budapesten; könyvtárba és kávézókba jártam – írni.

Folyton ősz volt, kötött fonalak között hordtam a meleget, néha felvettem a földről egy-egy szép bordó levelet, vagy sárgát, vagy olyat, amin jól kirajzolódtak az erek. Lepréseltem, és a szerelmemnek adtam őket, vagy rá gondoltam, ha kihullottak a könyvemből az ölembe.

Olvastam mindig, főleg olyan könyveket, amelyeken sötétebb a lap szélén a papír, és néha úgy ropog a gerincük, - hallom, hogy szakad a cérna – mint nagymamám nyög, ha lehajol, ujját megnyalva felcsippenteni egy darabka szöszt a padlóról.

Izgultam a szeles aluljáróban, mert buggyos zöld nadrág volt rajtam, s féltem, nem fogok tetszeni neki. Egy filmklubból jöttem épp, ahol rossz filmet vetítettek.

Volt az Astorián egy oszlop, lent a metróban, minden nap megérintettem rajta ugyanazt a mozaikot. Volt rajta egy kis dudor, mintha hibás volna. Szerettem volna látni, hogy az évek során lekopik.

Néha temetőbe jártam sétálni, sose gondoltam rá, hogy ott halottak fekszenek. Egy szép kert volt, kövekkel.

A nagymamám sírjához nem mentem ki soha. Gondolok rá minden nap. Miért vinnék virágot egy kő mellé, amire a neve van írva? Aligha hinném, hogy örülne neki.

Negyedik osztályban verset kellett írnunk Édesanyánknak. Elő kellett adni az anyák napi műsorban. Nagyon készültem rá, mert a versem jól sikerült, de nem tudtam elmondani.

A második sorban anyukámra néztem, és látni véltem, hogy sír. Nem sírt, csak én láttam úgy, s erre magam is sírva fakadtam. Visszaléptem a sorba, hüppögve énekeltem a „serkenj fel, kegyes népet”, a végén odaszaladtam hozzá. Odaadtam a verset leírva, mert mégiscsak neki szólt. Csak neki.

Az ölébe fúrtam magam, és megkérdezte, miért pityeredtem el.

-         Hát, mert te is sírtál – feleltem.

-         Én? Nem sírtam. – mondta, és láttam a szemén, hogy komolyan.

Elszégyelltem magam.

Tizenhárom éves voltam, mikor bevallottam a nagymamámnak, hogy dohányoztam már. Épp hazafelé sétáltunk, elkísért, mert hétfőnként hozzá mentem ebédelni. Mindig megkérdezte előtte, mit főzzön, és én rendeltem, mint az étteremben: spenótot, gombalevest, túrógombócot, káposztástésztát. Aztán franciára tanított, jobban, mint egy tanár – hiszen a kedvemre főzött -, pedig mérnök volt, az ég áldja meg, nem arra született. Olyan volt, mint én, vagyis, bárcsak hasonlítanék rá!

Hazakísért sokszor, hogy megvárja édesanyámat, (fél hatkor ért haza a minden nap a munkából).

Néha kérte, hogy segítsek lehúzni a csizmáját.

A konyhában beszélgettek, míg főzött, én hallgattam őket. Nevettek azon, hogy egyszer utánoztam a nagyapám, mert szerettek nevetni. Aztán hozzám fordult a nagymamám, hogy őt is biztos utánoztam már így, rajta, mutassam meg.

Kicsit tétováztam, nem akartam megbántani. Megálltam az ajtóban, megfogtam a félfát, előre nyújtottam a lábam, a levegőbe kicsit, s úgy mondtam, mintha ő mondaná:

-         Na kapd le, mukikám!

Anyám a fakanalába kapaszkodott, nagymamám meg alig kapott levegőt, úgy röhögtek, visítva és gurgulázva, ahogyan nők csakis nők között nevetnek.

Erre gondolok, virág helyett.

      Mikor felszálltam a villamosra, még esett az eső. Késő éjjel értem haza, nem láttam ki a kocsi ablakán, mert csupa pára volt. Leszálltam a kihalt megállóban, csend és hóesés fogadott. Nagy pelyhekben, hogy biztosan megmaradjon. Tudtam rögtön, hogy ez olyan fajta.

Ülök a matracon éjjel, nézem a narancssárga eget, ahogy ömlik a hó, mintha egy hatalmas sütemény felszínén élnénk. Olyan, mint egy horrorfilm: tudom, hogy fikció, mégis borzongat.

Amikor tavaly leesett az első hó, éppen moziban voltam. Egyszerű téli időjárás volt, hideg, és száraz. Mikor kijöttem térdig ért a hó, s egyre csak esett. Abban a pillanatban felhívtalak, tudtam, hogy rá fogsz érni, tudtam, hogy te is velem akarsz most lenni.

A Moszkva téren ültünk egy hatalmas ablak mellett, dumáltunk mindenféléről, de igazából a havat néztük, és megint egy kicsit boldogok voltunk, meg büszkék is, amiért néha meg tudjuk állítani az időt. Hogy képesek vagyunk rá.

Menjünk szánkózni. Jó.

Felmentünk hozzád. Felöltöztél egy nevetséges ruhába. Negyven percet vártunk a villamosra. Énekeltünk és boroztunk. A tompa csend elnyelte a hangunkat. Sárga volt az ég. Sárgák voltak a fények az utcán, az ablakokban, a fákon körbefutó karácsonyi díszeken. Sárgán villogtak a jelzőlámpák is. Sárga volt a villamos, a villamoson az ülések, meg a korlát. Talán az arcod is sárgán fénylett. Lehet, hogy sárga a boldogság.

 Hajnalig szánkóztunk, aztán elaludtam a kanapén.

Leesett az első hó. A múlt héten beszéltünk először igazán megint.

Vasárnap van. Jöttem hazafelé; a kerület összes templomából kifelé járultak a hívek. Diszkréten, önszántukból. Pont olyan volt, mint az Ady versben, talán ő is villamoson ült, mikor írta.

Ez a gyarló ember

Ember lenne újra,

Talizmánja lenne

A szomorú útra.”

- mit is mondtál? description?

- proscriptio.

- ... meg kéne tanulnom angolul.

Leoltották a várban a villanyt.

Villogó kijelzőn kopogok a mennyország kapuján.

   Ma azt kérdeztem a Pacsitól: tudod te egyáltalán, mi az hogy kérdezni?

                                                                                   D

Itt már összehúzza az októbert a tél, már be- bekúszik a bőröm alá, mikor kiveszem a zsebemből a kezemet. Olyan ez a tél, mintha tömörebb lenne, mint korábban. Nehéz benne járni-kelni. Sűrűbb a hidege. Mint mikor a térdig érő vízben nehéz futni.

Folyton gomolyog a füst a szobában, a nagy pulóverek alatt elvész az alakom. A hideg napokon érezni a levelek nedves, földes szagát. Halottak napja lesz, eszembe jutott, mikor ma leszálltam a villamosról a temető főbejáratánál. Tavaly éppen este jöttem haza ilyenkor, és ahogy benéztem a temetőbe, láttam, hogy száz meg száz síron égnek a kis fülkelángok.”A halottak apja”. D legújabb verse.

Aztán megint ülünk a matracon, és szavakkal végzünk lobotómiát. Eltelik ez a nap is. Eltelt tegnap is. Sárgulunk a hidegben, ázunk a tetőn, elfáradunk és leülünk. Egy kis dombra lecsücsülünk.

- Mi van akkor, amikor valaki meghal? Mi történik vele?

Apám bármit felelhetett volna rá, s igaz lett volna. Igaz, mert ő mindent tudott. Tudta, hogyan kell megmosni a fogamat, tudta, hogyan jön a hang a hangszóróból, tudta, milyen érzés, ha megnyalom a távirányítóban lévő elemet, nem félt a sötétben, és felérte a villanykapcsolót. Eleget tudott a világról, s ha kérdeztem megfelelt rá.

Megértettem, hogyha valaki meghal, soha többé nem beszélhetek vele. Hogy a teste elporlad, és ő megszűnik létezni, élni. Utána nem fáj neki. Ez fontos volt számomra. Miután meghalunk, már nem fáj. Ez megnyugtatott.

- Én is meg fogok halni?

- Igen.

Akkor nem kérdeztem rá mennyre és pokolra. Engem három-négy évesen nem foglalkoztatott Isten, mert nem volt világos összefüggésben a halállal.

De apám válaszában nem csak az volt meghatározó, hogy őszintén felelt, hogy megtisztelt engem, néhány éves leányát.

Az igazság első pillanata akkor jött el, mikor azt kérdeztem:

- Honnan lehet mindezt tudni?

- Nem tudhatjuk biztosan.

Kifordítom, hogy lássam, hol feslik a bélés. Csak így kívül van a világ, én meg idebenn. Fázom.

Megyek haza. - Szoktam mondani. Ilyenkor valamiért mindig felnevetek. Mert ha megkérdezné valaki, „az pontosan merre is van?”, hát nem  tudnék mit felelni neki. És erőszakosan kérem: hadd legyek benned otthon, de már ott sincsen sok hely. Talán neked sem elég. Összesúgnak a hátam mögött „nézd, ott jön”. Pedig igazuk van. Én csak jövök, bár mondhatnám, hogy megyek is, de az jövőidőt sejtet. Nincs nekem erre jövő-időm. Nem hordok magammal semmit. Csak a koszt a tenyerem redőiben. Azt is csak azért, mert nem köt hozzá emlék. Nem akarok olyan lenni, aki folyton a vállát vonogatja. – mondtam, és megvontam a vállam.

Aztán megláttam őt. Ott álltam az oszlopnak támaszkodva, intett nekem, de ő nem viszonozta. Majd megtalálsz – mondta.

Otthon találkozunk – mondtam.

Vajon hogyan lehet kimutatni, hogy egy ember, akit szeretünk, a terhünkre van? Vajon hogyan lehet észrevenni, hogy egy embernek, aki szeret minket, a terhére vagyunk?

Abból például, hogy közelebb van a plafon. Rezdülnek a falak. Lassan olvadozik a fuga a csempék között. Repedeznek a dolgok. Szűkebb hellyé válik a világ. Mondjuk egy szoba, ahol addig az égvilágon bármi elfért, most néha levegőtlen. De ezt is csak akkor veszem észre, mikor nem tartom vissza a lélegzetemet. Néha a csendben feloldódik, ha hagyom, hogy te szórd bele. Aztán azt veszem észre, várok rá, hogy szórni kezdd. Aztán sóhajtok, és azt gondolom, nem csodálkozom rajta, hogy nem teszed.

Neked azért szűk a szobánk, mert kinéztél az ablakon.

És akkor látom, hogy egyre csak bámulsz, pedig kint is esik. Aztán betűröm a boxerem a fenekembe, megrázom előtted, és nevetek. Mindent feltettem: vicceltem. Ha nevetsz, szóródni kezd. Ha nem, akkor ebben a partiban vesztettem. Mostanában szoktam.

Te lassan gondolod, nekem gyorsabban kell döntenem. Kinézel az ablakon. Kimegyek az ajtón.

Vannak olyan helyzetek, mikor elindul valami, és a kezdet pillanatától fogva a vége felé halad. Erről mind ketten tudtuk, hogy ilyen, és így talán még jobban szerettük.

Nincsen semmi baj. Velünk sincsen semmi baj.

Nyitva hagyom magam után

Nem sok dologra emlékszem a régi lakásunkból. Vagyis nagyon sok mindenre, de azok mind összetettebbek annál, mint az olyan dolgok, hogy melyik polcon állt a televízió, vagy, hogy nagy volt-e a fürdőkád, vagy milyen függöny lógott a gyerekszobában. Persze, hogy nagy volt a fürdőkád, minden nagy volt, mert én kicsi voltam.

Olyan dolgokra emlékszem, hogy a konyhában érdekes mintázata volt a csempének. Fehér alapon piros foltok voltak, azért emlékszem rá, mert nem értettem. Emlékszem a hosszú előszobában elnyúló szőnyegre, kopott zöld színe volt, és téglalapok rajzolódtak ki rajta. Ez azért maradt meg, mert ha kisautóval játszottam rajta, ezek mindig házak voltak, amikre nem lehetett rámenni.

Emlékszem arra, hogy délutánonként besütött a nap a nagyobbik szoba ablakán. Ha árnyékban ültem, láttam a porszemeket úszni a levegőben. Erre azért emlékszem, mert igen-igen foglalkoztatott, hogy miért csak a fényben látszanak.

Emlékszem arra is, hogy rács volt az ablakon, mert a körfolyosós bérház negyedik emeletén laktunk. Szabad volt kiülni az ablakba, és olyankor mindig a Dunát néztem, nagyon izgalmas volt, ahogy lassan lement a nap a budai oldal mögött, és hosszú ideig mozgó aranyszínű sáv keletkezett keresztben a vízen. Furcsa volt, hogy mikor kinéztem, az utca nem olyannak tűnt, mint lentről. Határozottan tudtam, hogy lent a járda után van egy úttest, a másik szélén pedig villamos sínek futnak, azután korlát, és az alsó rakpart. Felülről azonban nem látszott sem az úttest, sem a járda, rögtön a sínek kezdődtek a ház tövétől. Persze, ha jobban kihajoltam volna, láthatóvá vált volna, de ezt az anomáliát akkor nem sikerült feloldanom.

Emlékszem, hogy az asztal lapjába belekarcoltam a nevem, és mikor apám rákérdezett, én voltam-e, letagadtam. Aztán bevallottam. Csak azt szerettem volna, ha az utánunk következő lakóknak hagyhatok valami nyomot. Azt hittem, ha valaki elköltözik valahonnan, akkor mindent otthagy, és egy másik lakásba megy, ahol van asztal, könyvek a könyvespolcon, és kenőcs a tubusban.

Egyszer azt mondtam vacsora közben, hogy néha kívülről szemlélem magam. Ezt úgy mondtam, néha úgy érzem, mintha a lelkem a fregolin ülne, és onnan nézne, ahogyan vacsorázom. Nem tudták mire vélni.

A szüleimnek volt egy közös dolgozószobája, két hatalmas deszkaasztal volt benne. Apámén mindig rend volt, sokszor babrált ott esténként. Anyámén hatalmas kupleráj volt, ruhák, és anyagok garmada, nem lehetett odaülni az asztalához. Egyszer mégis odaült, amikor a testvérem este azt mondta, a másnapi előadáshoz csíkos bíró-mellényre van szüksége. Akkor anyám odaült, és varrt neki egyet éjszaka.

Arra is emlékszem, hogy egyszer gorombán szóltam anyámhoz, mire ő azt mondta ez nem volt szép. És hogy sokféleképpen lehet őt szólítani, például anyukámnak, meg anyunak, meg anyának, mire én félbeszakítottam, és azt mondtam: meg úgy is, hogy szolga.

Leguggolt hozzám, és hosszan beszélt ezután, de egy szóra sem emlékszem abból, amit mondott.

Csak azt tudom, hogy abban a pillanatban, amikor kimondtam a szót, felfogtam a súlyát. Előtte nem.

Abban a pillanatban értettem meg a különbséget a fejünkben lévő dolgok és a külvilág között. Mármint, hogy két világ van. És hogy a kettőben mást jelentenek ugyanazok a dolgok, ugyanazok a szavak. És azt is, hogy néha ezzel nem vagyunk tisztában, míg egy dolgot át nem rakunk a másik világba, és ott hirtelen rá kell csodálkoznunk, mennyire másként hangzik.

Négy éves voltam, mikor ez történt, de még ma is sokat hibázok így.

- Ezt a szüleimtől tanultam, hogy mindig borítékba teszem a pénzt. - mondja Ria, miközben az asztalon heverő tízest betuszlokja a fehér csomagba.

- Igen? De miért?

- Biztos anyám paraszolvenciái miatt.

Először csak azt vettem észre, hogy hideg van. Éreztem, hogy a furcsa közeg megváltozott. Nem, nem helyes így. Észrevettem, felfogtam, érzékeltem a közeget magam körül. Éreztem a hideget is. Még nem fáztam, csak tudtam, hogy hideg van. Ráeszméltem, hogy levegőt lélegzek, és hirtelen nyilvánvaló vált, hogy el fog fogyni. Amíg ezzel nem törődtem, nem volt rá szükségem. Ameddig nem vettem észre a hideget, addig nem fáztam. Arra gondoltam, a szememmel látok. És kinyitottam. Éreztem a csontjaimon az izmokat, világossá vált, hogy akarattal tudom mozgatni őket. Amint ez kiderült, fáradni kezdtem. Előtte nem éreztem fáradtságot, nem is létezett, így végtelennek tetszett minden.

Hol kezdődik a matematika? Mennyi rovátkát kell húznunk a számegyenesen, ahhoz, hogy a matematika összes szabályrendszere, minden tétele, minden axiómája létrejöjjön?

Kettőt. Először a nullát, aztán az egyet. A kettő közötti távolság meghatároz mindent: még azokat a paradoxonokat is, amik kétségbe vonják a matematika egyes területeit.

A matematikában demokrácia van. Egy tökéletes szabályrendszer, ami megtűri a rendszerellenes formációkat. Tökéletlen. Tökéletes. Az egy óta, mióta megalkottuk az egyet, mint fogalmat, ami pontosan egyel több a nullánál, a matematika készen volt. Mikor először éreztem a hideget, attól fogva a rendszer adott.

Ez nem lehet predesztináció. Csak maga a struktúra van készen. Lehetek benne kevés is.

Nem látom még a határokat, de már szeretném szétfeszíteni. Soha nem láthatom meg őket, amíg látni szeretném. Vagyis, amíg azt gondolom, hogy vannak, addig nem érhetek a közelükbe. Amikor viszont belátom, szertefoszlanak.

Mi volt a hideg előtt?

Egyik hajnalban felriadtam, hirtelen nem tudtam, valóban felébredtem-e, vagy még mindig a saját fejemben vagyok. Rémisztő volt, magam látni kívülről. De nem éreztem hideget. Végtelen nyugalom öntött el, mert tudtam, hogy még idebenn vagyok. Ez állhat a legközelebb ahhoz.

Nem akarom érezni, ahogyan átjárja a sejtjeimet. De ez nagyon rossz út. Már megint akarok valamit. Azt akarom, hogy ne akarjam. Pedig ahhoz, hogy ne érezzem, hagynom kell, hogy magáévá tegyen. Nem tehetetlenül szemlélni, tűrni, hanem hagyni.

Érzem magam. Ez kézzel fogható korlát. A létezésünk legalapvetőbb, meztelen lenyúzott rétege is fizikai. Valós. Pusztulóban lévő organizmusokat mozgatunk milliárdnyi aprócska impulzussal. Élek. És ez ellen nem tudok tenni semmit. Csak érzem a hideget, és felfordul tőle a gyomrom.

        Esős délutánon, szakadt farmerben, fekete sapkában, vízhatlan dzsekiben jövünk haza a fakaliból. A lépcsőház ajtajában néni babrál a kulcsaival. Gyanakodva méreget minket, amin nem csodálkozom. Végül rászánja magát, szemlátomást abban a hitben élve, hogy kora tiszteletet ébreszt bennünk, s megkérdi:

-         Hová mentek?

-         Lopni.- mondom, és bedugom a kulcsom a zárba.